A többi fénykép
20110215
démonvariációk - tavasz
február 22-23. 19:30
március 9. 19:30
(ha több foglalás érkezik, mint amennyi hely van, + 21:00)
április 12-13. 19:30
@ tűzraktér, (Budapest VI. ker. Hegedű u. 3.)
jegyfoglalás: szinhaz@tuzrakter.hu
beugró: 800
20101115
hatodik színváltások | visszhang
Démonirtás nevetéssel
Csutak Gabi a Démonvariációkról
Mindig is sejtettem, hogy démonaink ellen a legerősebb fegyver a nevetés. A Fantommajmok társulat precízen kidolgozott, egyre gyorsuló ritmusú előadását nézve a közönség ezt konkrétan meg is tapasztalhatta. Reakciói alapján külön tanulmányt lehetne írni a nevetés fenomenológiájáról, arról, hogy a színészek hogyan képesek eljuttatni a nézőt az ironikus mosolytól a kuncogáson, a nevetésen át egészen a könnyfakasztó és térdcsapkodós röhögésig kevesebb, mint egy óra alatt, hogy aztán még az utcán, meg a kávézóban is fel lehessen ismerni a mosolyukról azokat, akik éppen az előadásról jöttek. A fene se tudja Arisztotelészen kívül, hogy mi az a katarzis, de kétségkívül történt itt valamiféle megtisztulás, felszabadulás, olyan élmény, amit kizárólag a nagyon jó színház nyújthat.
Na de hogyan csinálják? Az elején ott áll a színpad közepén egy ajtó méretű négyzetekből álló fakeret rizspapírral borítva. Ilyen ajtókat szoktak sejtelmesen tologatni a keleti filmekben, de ez nem számít, mert ez az egyszerű díszletelem (más díszlet nincs is) sok mindenné fog még átalakulni, többek között csónakká, és rettentően nehéz haranggá is.
Majd bevonul öt fekete-fehér kimonóba öltözött színész és a „Tavaszi szél vizet áraszt” dallamára legényest (vagy valami hasonlót) táncolva eléneklik, hogy keleti színházat fognak csinálni.(itt még okosan mosolygunk. Értjük mi, hogy mire megy ki a játék. Pedig nem is sejtjük, mi vár még ránk.). A következő jelenetben, a felütés által kínált várakozásnak megfelelően a keleti világ bennünk élő sztereotípiáinak ironikus felelevenítéséről van szó. Adott a meditáló bölcs (Béres Miklós), aki nyilván a legyőzhetetlen harcos (Kárpáti Péter) idegeire megy az okoskodásával, de mint később kiderül, elválaszthatatlanok egymástól, ha úgy tetszik: egyazon Janus-arcú lény két aspektusát képviselik. Ez képileg úgy jelenik meg, hogy a bölcs a harcos nyakába kulcsolja a lábait és fejjel lefele lóg, közben pedig veszekednek, például a gyümölcsökről. A bölcs azon lamentál, hogy vajon melyik gyümölcsöt szereti a legjobban és miért, a harcos szerint pedig az a lényeg, hogy előbb utóbb minden gyümölcs elrohad. Itt a komikum forrása már a groteszk tartományába megy át, a képtelen testhelyzet és a grimaszok valamint a filozofikus társalgás ütközéséből robban ki többször a nevetés. A kétfejű lény közben elindul nyugat felé vezekelni egy hajdani gyilkosság miatt. A többi szereplő is valamilyen rögeszmétől hajtva, folyamatosan úton van.
Egy másik démon-variációban egy révész (Szabó Emese) egy szerzetest (Hodászi Ádám) és egy gyerekét kereső őrült nőt (Szakács Zsuzsa) visz át egy folyón.
A révész áradó érzékisége és kajánsága szintén groteszk hatást kelt, különösen a szenvedő anya és a meditáló szerzetes viszonylatában. Ő hátborzongató figura, igazi démon, kéjjel beszél a folyóban feltorlódó hullákról és az élve eltemetett emberekről, majd puszta passzióból ráveszi az anyát, hogy ölje meg a szerzetest. A jelenet részben Akutagava A vihar kapujában című novellájának hangulatát idézi, mégis nevetünk, mert ez a démon már annyira démon, hogy önmaga karikatúrájává válik.
A pofozkodó pap megjelenésével a humor egy újabb regiszterében vagyunk: a burleszk világában. Ha majd még egyszer megnézem az előadást meg fogom számolni, hogy hányféle képen csattanhat el egy pofon. Most csak hevenyészett felsorolás következik: előbb a váratlanság erejével csattan, rögtön lecsillapít egy arra kószáló őrjöngő démont, majd a lustálkodó mesterembereket (akik azonosak a bölccsel és a harcossal) bünteti, aztán kiderül, hogy az apátnak ez a reakciója mindenre, végül elég, ha csak ránéz a két mesteremberre és azok megállíthatatlanul pofozódnak „maguktól”, úgy, hogy azt még Chaplin is megirigyelhetné. Ez az a pont, amikor úgy tűnik, hogy nem lehet tovább fokozni a nevetés intenzitását. Tévedünk.
A következő rekeszizom próbáló mozzanat, amikor a bölcs és a harcos előbb eszeveszetten undorodik a csúnya nőtől (aki mellesleg élete tragédiáját meséli el fájdalmas arckifejezéssel) majd ugyanilyen eszeveszettül olvadozik a szép nő láttán (aki persze vezekelni akar). Ez már a legvégsőkig vitt karikatúra, ripacskodás, ha úgy tetszik, de ezúttal egyáltalán nem negatív kategóriaként használom a szót. Végül is, amikor a humor már fokozhatatlannak tűnik, akkor nincs más hátra, csak a ripacskodás szintje. És mi lenne jobb módszer arra, hogy kinevessük a ripacskodást, mint hogyha azt is a végletekig fokozzuk?
A végső poén-sorozat forrása megint a meglepetés, kiderül, hogy rendkívül egyszerű módon lehet megszabadulni a démonoktól. De ezt a poént már nem lőném le értelmezgetéssel. A lényeg az, hogy a végén ott marad a hős meg a bölcs, nyilvánvalóvá válik, hogy mindaz, amit az előadás során láttunk, valójában csak az ő képzeletükben zajlott. Valószínűleg tovább vitatkoznak majd a gyümölcsökről, meg a túl sok akarás leküzdéséről, de előtte békésen eszegetnek egy kis gombócot.
A közönség meg mehet szépen haza, vigyoroghat, mert egy ideig biztosan távol maradnak a démonjai. A vakmerőbbje aztán nekifoghat a reménytelen vállalkozásnak, hogy megpróbálja teoretikusan megközelíteni, hogy mitől is volt ez az előadás ilyen hihetetlenül jó.
Démonok lélegeznek bennünk
Dévai Lili a Démonvariációkról
Fekete-fehérre tisztult világokat, alakokat, szándékokat látunk, odáig csupaszítva, ahol a két pólus már elválaszthatatlan egységgé lesz. A nevettetően esetlen tapsikolás nem választható el a tragédiától, ahogy a színtisztára szűrt anyai fájdalom és kétségbeesés sem a túlfűtött erotikától. Egyszerre élnek bennünk, s hogy épp démonunk, vagy az, akit önmagunknak ismerünk hordja-e a nadrágot, cipeli-e a testünk, az egy idő után teljesen lényegtelenné válik. Hiszen mindezek szélső pontok, így óhatatlan az átfordulás. Vágy és félelem, mind arra irányul, amit akarunk vagy nem akarunk. Mert ösztönszerűen ezekből definiáljuk magunk, nincs hogy ne valamit akarnánk. Hagyni magunkat sodorni a dolgok váltakozó iramlásával minden szándék nélkül, ez feladat.
Kezdetben pattogó ritmussal váltják egymást a jelenetek, a néző, aki a történet fonalát keresné, most beleveszik, nincs is semmiféle Ariadné, aki megválthatna a bolyongástól. Ezzel a töredezett, etűdszerűen építkező struktúrával vezet minket valaminek a mélyére, ahol nincsenek kapaszkodók.
Aztán a kezdeti kuszának tetsző részletek után, a révész-jelenetben kezd kibomlani, lombosodni a mese. Hihetetlen energiák működnek ellentétesen és egymásba ölelkezve, miközben egy viszonylagos vázat kap az előadás, de csak hogy egy következő egységben egy újabb hirtelen váltással elkezdje ugyanazt egészen máshol, jól működő humorral szabadítva fel a felfokozott feszültség alól. A közönség jóízű nevetésben robban ki, már felvéve az előadás ritmusát, építkezésmódjának logikáját, amiben nincs történet, aminek kezdete-vége lenne, hiszen, mintha tükörszobába lépnénk, az egyikben arcunk, másikban vágyaink, emlékeink, hiányaink kísértenek, melyek mindig ugyanazok maradnak, minden múlt és jövő felrajzolása nélkül. Mintha mindaz, amivé nem váltunk, amitől elzárkózunk, ott élne bennünk, kedvére burjánzana és lepne el minket árnyaival, egészen addig, míg fel nem tesszük a legegyszerűbb kérdéseket, melyekre magunk sem tudjuk a választ. A kérdés az, ami még mentes lehet minden előzetes szándéktól, akarástól, talán a fehér-feketénél is tisztább.
Az előadás kapcsán lehetne még ezer dolgot felemlegetni, így a magasszintű színészi teljesítményeket, Béres Miklós ezúttal is brillírozik, és a lánypáros (Szabó Emese, Szakács Zsuzsi) is rendesen tartja magát a három fiú ellenében. Nagyon jól használja fel, ötvözi az előadás a keleti hagyományokat (gondolok a minimalista látványra, a mozgásra, a filozófiai alapállásra) saját világunk szokásaival, humorával, olyan módon elegyítve őket, ami végül saját nyelvvé képes válni. Ennek a nyelvnek szerves része a zene, mely Takács Borza Ákos érdeme, egészen finoman szövi át meg át a darabot, a legjobb értelemben véve észrevétlenül, épp ahogy démonok lélegeznek velünk, bennünk.
http://www.szin-jatekos.hu/jatekos/fesztivalok/szinvaltasok-6.-egyetemi-szinpadok-szemleje.html
Csutak Gabi a Démonvariációkról
Mindig is sejtettem, hogy démonaink ellen a legerősebb fegyver a nevetés. A Fantommajmok társulat precízen kidolgozott, egyre gyorsuló ritmusú előadását nézve a közönség ezt konkrétan meg is tapasztalhatta. Reakciói alapján külön tanulmányt lehetne írni a nevetés fenomenológiájáról, arról, hogy a színészek hogyan képesek eljuttatni a nézőt az ironikus mosolytól a kuncogáson, a nevetésen át egészen a könnyfakasztó és térdcsapkodós röhögésig kevesebb, mint egy óra alatt, hogy aztán még az utcán, meg a kávézóban is fel lehessen ismerni a mosolyukról azokat, akik éppen az előadásról jöttek. A fene se tudja Arisztotelészen kívül, hogy mi az a katarzis, de kétségkívül történt itt valamiféle megtisztulás, felszabadulás, olyan élmény, amit kizárólag a nagyon jó színház nyújthat.
Na de hogyan csinálják? Az elején ott áll a színpad közepén egy ajtó méretű négyzetekből álló fakeret rizspapírral borítva. Ilyen ajtókat szoktak sejtelmesen tologatni a keleti filmekben, de ez nem számít, mert ez az egyszerű díszletelem (más díszlet nincs is) sok mindenné fog még átalakulni, többek között csónakká, és rettentően nehéz haranggá is.
Majd bevonul öt fekete-fehér kimonóba öltözött színész és a „Tavaszi szél vizet áraszt” dallamára legényest (vagy valami hasonlót) táncolva eléneklik, hogy keleti színházat fognak csinálni.(itt még okosan mosolygunk. Értjük mi, hogy mire megy ki a játék. Pedig nem is sejtjük, mi vár még ránk.). A következő jelenetben, a felütés által kínált várakozásnak megfelelően a keleti világ bennünk élő sztereotípiáinak ironikus felelevenítéséről van szó. Adott a meditáló bölcs (Béres Miklós), aki nyilván a legyőzhetetlen harcos (Kárpáti Péter) idegeire megy az okoskodásával, de mint később kiderül, elválaszthatatlanok egymástól, ha úgy tetszik: egyazon Janus-arcú lény két aspektusát képviselik. Ez képileg úgy jelenik meg, hogy a bölcs a harcos nyakába kulcsolja a lábait és fejjel lefele lóg, közben pedig veszekednek, például a gyümölcsökről. A bölcs azon lamentál, hogy vajon melyik gyümölcsöt szereti a legjobban és miért, a harcos szerint pedig az a lényeg, hogy előbb utóbb minden gyümölcs elrohad. Itt a komikum forrása már a groteszk tartományába megy át, a képtelen testhelyzet és a grimaszok valamint a filozofikus társalgás ütközéséből robban ki többször a nevetés. A kétfejű lény közben elindul nyugat felé vezekelni egy hajdani gyilkosság miatt. A többi szereplő is valamilyen rögeszmétől hajtva, folyamatosan úton van.
Egy másik démon-variációban egy révész (Szabó Emese) egy szerzetest (Hodászi Ádám) és egy gyerekét kereső őrült nőt (Szakács Zsuzsa) visz át egy folyón.
A révész áradó érzékisége és kajánsága szintén groteszk hatást kelt, különösen a szenvedő anya és a meditáló szerzetes viszonylatában. Ő hátborzongató figura, igazi démon, kéjjel beszél a folyóban feltorlódó hullákról és az élve eltemetett emberekről, majd puszta passzióból ráveszi az anyát, hogy ölje meg a szerzetest. A jelenet részben Akutagava A vihar kapujában című novellájának hangulatát idézi, mégis nevetünk, mert ez a démon már annyira démon, hogy önmaga karikatúrájává válik.
A pofozkodó pap megjelenésével a humor egy újabb regiszterében vagyunk: a burleszk világában. Ha majd még egyszer megnézem az előadást meg fogom számolni, hogy hányféle képen csattanhat el egy pofon. Most csak hevenyészett felsorolás következik: előbb a váratlanság erejével csattan, rögtön lecsillapít egy arra kószáló őrjöngő démont, majd a lustálkodó mesterembereket (akik azonosak a bölccsel és a harcossal) bünteti, aztán kiderül, hogy az apátnak ez a reakciója mindenre, végül elég, ha csak ránéz a két mesteremberre és azok megállíthatatlanul pofozódnak „maguktól”, úgy, hogy azt még Chaplin is megirigyelhetné. Ez az a pont, amikor úgy tűnik, hogy nem lehet tovább fokozni a nevetés intenzitását. Tévedünk.
A következő rekeszizom próbáló mozzanat, amikor a bölcs és a harcos előbb eszeveszetten undorodik a csúnya nőtől (aki mellesleg élete tragédiáját meséli el fájdalmas arckifejezéssel) majd ugyanilyen eszeveszettül olvadozik a szép nő láttán (aki persze vezekelni akar). Ez már a legvégsőkig vitt karikatúra, ripacskodás, ha úgy tetszik, de ezúttal egyáltalán nem negatív kategóriaként használom a szót. Végül is, amikor a humor már fokozhatatlannak tűnik, akkor nincs más hátra, csak a ripacskodás szintje. És mi lenne jobb módszer arra, hogy kinevessük a ripacskodást, mint hogyha azt is a végletekig fokozzuk?
A végső poén-sorozat forrása megint a meglepetés, kiderül, hogy rendkívül egyszerű módon lehet megszabadulni a démonoktól. De ezt a poént már nem lőném le értelmezgetéssel. A lényeg az, hogy a végén ott marad a hős meg a bölcs, nyilvánvalóvá válik, hogy mindaz, amit az előadás során láttunk, valójában csak az ő képzeletükben zajlott. Valószínűleg tovább vitatkoznak majd a gyümölcsökről, meg a túl sok akarás leküzdéséről, de előtte békésen eszegetnek egy kis gombócot.
A közönség meg mehet szépen haza, vigyoroghat, mert egy ideig biztosan távol maradnak a démonjai. A vakmerőbbje aztán nekifoghat a reménytelen vállalkozásnak, hogy megpróbálja teoretikusan megközelíteni, hogy mitől is volt ez az előadás ilyen hihetetlenül jó.
Démonok lélegeznek bennünk
Dévai Lili a Démonvariációkról
Fekete-fehérre tisztult világokat, alakokat, szándékokat látunk, odáig csupaszítva, ahol a két pólus már elválaszthatatlan egységgé lesz. A nevettetően esetlen tapsikolás nem választható el a tragédiától, ahogy a színtisztára szűrt anyai fájdalom és kétségbeesés sem a túlfűtött erotikától. Egyszerre élnek bennünk, s hogy épp démonunk, vagy az, akit önmagunknak ismerünk hordja-e a nadrágot, cipeli-e a testünk, az egy idő után teljesen lényegtelenné válik. Hiszen mindezek szélső pontok, így óhatatlan az átfordulás. Vágy és félelem, mind arra irányul, amit akarunk vagy nem akarunk. Mert ösztönszerűen ezekből definiáljuk magunk, nincs hogy ne valamit akarnánk. Hagyni magunkat sodorni a dolgok váltakozó iramlásával minden szándék nélkül, ez feladat.
Kezdetben pattogó ritmussal váltják egymást a jelenetek, a néző, aki a történet fonalát keresné, most beleveszik, nincs is semmiféle Ariadné, aki megválthatna a bolyongástól. Ezzel a töredezett, etűdszerűen építkező struktúrával vezet minket valaminek a mélyére, ahol nincsenek kapaszkodók.
Aztán a kezdeti kuszának tetsző részletek után, a révész-jelenetben kezd kibomlani, lombosodni a mese. Hihetetlen energiák működnek ellentétesen és egymásba ölelkezve, miközben egy viszonylagos vázat kap az előadás, de csak hogy egy következő egységben egy újabb hirtelen váltással elkezdje ugyanazt egészen máshol, jól működő humorral szabadítva fel a felfokozott feszültség alól. A közönség jóízű nevetésben robban ki, már felvéve az előadás ritmusát, építkezésmódjának logikáját, amiben nincs történet, aminek kezdete-vége lenne, hiszen, mintha tükörszobába lépnénk, az egyikben arcunk, másikban vágyaink, emlékeink, hiányaink kísértenek, melyek mindig ugyanazok maradnak, minden múlt és jövő felrajzolása nélkül. Mintha mindaz, amivé nem váltunk, amitől elzárkózunk, ott élne bennünk, kedvére burjánzana és lepne el minket árnyaival, egészen addig, míg fel nem tesszük a legegyszerűbb kérdéseket, melyekre magunk sem tudjuk a választ. A kérdés az, ami még mentes lehet minden előzetes szándéktól, akarástól, talán a fehér-feketénél is tisztább.
Az előadás kapcsán lehetne még ezer dolgot felemlegetni, így a magasszintű színészi teljesítményeket, Béres Miklós ezúttal is brillírozik, és a lánypáros (Szabó Emese, Szakács Zsuzsi) is rendesen tartja magát a három fiú ellenében. Nagyon jól használja fel, ötvözi az előadás a keleti hagyományokat (gondolok a minimalista látványra, a mozgásra, a filozófiai alapállásra) saját világunk szokásaival, humorával, olyan módon elegyítve őket, ami végül saját nyelvvé képes válni. Ennek a nyelvnek szerves része a zene, mely Takács Borza Ákos érdeme, egészen finoman szövi át meg át a darabot, a legjobb értelemben véve észrevétlenül, épp ahogy démonok lélegeznek velünk, bennünk.
http://www.szin-jatekos.hu/jatekos/fesztivalok/szinvaltasok-6.-egyetemi-szinpadok-szemleje.html
20100905
20100819
20100527
20100507
Démonvariációk [A majomkirály legendája]
május 11. kedd, 20:00
május 12. szeda, 19:00
@ Tűzraktér (Bp Hegedű 3)
Vu Cseng-En: Nyugati utazás avagy a majomkirály története. Nó-drámák. Anime. Elektro. Jazz. Manga. Démonok. Zen. Mi? Színház. Vágod.
Játsszák:
Béres Miklós, Hodászi Ádám, Kárpáti Péter, Szabó Emese, Szakács Zsuzsa
Zene: Takács Borza Ákos
Szöveg: Áldozó Krisztián , Nó drámák
Rendező: Kovács dé Dani
Támogató: OKM, ELTE, Tűzraktér
jegyfoglalás, információ: fantommajmok@gmail.com
belépő: 800ft
május 12. szeda, 19:00
@ Tűzraktér (Bp Hegedű 3)
Vu Cseng-En: Nyugati utazás avagy a majomkirály története. Nó-drámák. Anime. Elektro. Jazz. Manga. Démonok. Zen. Mi? Színház. Vágod.
Játsszák:
Béres Miklós, Hodászi Ádám, Kárpáti Péter, Szabó Emese, Szakács Zsuzsa
Zene: Takács Borza Ákos
Szöveg: Áldozó Krisztián , Nó drámák
Rendező: Kovács dé Dani
Támogató: OKM, ELTE, Tűzraktér
jegyfoglalás, információ: fantommajmok@gmail.com
belépő: 800ft
20100430
20100112
A majomkirály legendája
Részeg semmittevésből kőpofa fagyott
különc ritmus vibrál
grimasztűz feszítve mozoghat
megleled - tükör visszfény játszhat
torz önarckép - tétlenség megmozgat.
Azonnal boldogság/szolgát lökdös
kéj röfögés kannibalizmus
báj, farhát
szégyen
ganézis
izgalom fekszik
grimasztűz elfojtás tükörmagányba
nyak, lapockasor, disznópörzsölő.
elvezetsz/erő/eszencia/feszültség
ha akarod/hipnózis/kizár/koncentrikus
láthatatlan, levetkőzik:
szabály
szégyen
szemed
-
szertartás
-
tartás
tisztaság
Bemutató: 2010. Május 11.
20091208
20091203
Upcoming dates | NCK
okt. 25. v, 19:00 @ Tűzraktér, Radikális Bázis
nov. 4. sze, 17:30 @ Hangár, Sopron
nov. 4. sze, 19:00 @ Hangár, Sopron
dec. 3. cs, 19:00 @ Tűzraktér, Radikális Bázis
jegyfoglalás, információ: szinhaz@tuzrakter.hu
fantommajmok@gmail.com
(fotó:Szabó Béla)
nov. 4. sze, 17:30 @ Hangár, Sopron
nov. 4. sze, 19:00 @ Hangár, Sopron
dec. 3. cs, 19:00 @ Tűzraktér, Radikális Bázis
jegyfoglalás, információ: szinhaz@tuzrakter.hu
fantommajmok@gmail.com
(fotó:Szabó Béla)
20090924
20090907
Szeptember 29. kedd
19.00 Fantommajmok: NCK
@Tűzraktér
jegyfoglalás:
fantommajmok@gmail.com
szinhaz@tuzakter.hu
info: eltefeszt c. posztban, párral lejjebb
@Tűzraktér
jegyfoglalás:
fantommajmok@gmail.com
szinhaz@tuzakter.hu
info: eltefeszt c. posztban, párral lejjebb
20090602
20090514
megjáruk ajkát
"Fantommajmok – NCK
A fesztivál első kiemelkedő élményét a Fantommajmok hozták meg számomra. Három szereplős road movie elevenedik meg a szemünk előtt, és a műfaj szerelmeseként ez így máris jókkal kecsegtet. Hát még amikor kiderül, hogy a road movie legfontosabb lényege is adott: a szeretnivaló karakterek. A társulat – úgy hiszem – gondolkodik a színházról, jár színházba és érti is a színházat. Az alakítások komoly munkát feltételeznek, a megoldások nem klisék, hanem átgondolt, koncepciózus rendezés végtermékei. Tíz percenként jött egy apró de kiváló megmozdulás, ötlet. A legjobb díszlet címre egész jó eséllyel pályázhatnának, mert (majd meglátjátok, ha valahol meglátjátok) az a három-négy láda kicsit sem az, aminek látszik. Ja és ezt nem bírom ki, hogy ne: Szakács Zsuzsinak pacsi a kezébe, puszi a fejére.megisírták. kattaképre."
20090423
eltefeszt
24-én 19:00 nck @ sanyi és aranka színház
helyfoglalás: omf.elte@gmail.com
merthogy ez eltefesztes cumó.
gyertekel.
így:
Fantommajmok: NCK
road movie színpadon, 50 percKészült Stephen Poliakoff: A Természet Lágy Ölén c. drámája nyomán
játsszák:
Hodászi Ádám
Szakács Zsuzsa
Szücs-Szabó Máté
rendező: Kovács Dani
"A road movie lényege, hogy kikössünk egy váratlan helyzetben, térben, s ez indukál egy váratlan szituációt." Hasonló szituációk sorozatában teszünk kísérletet a női-férfi viszonyrendszerek felderítésére, no meg némi cselekmény kibontakoztatására.
20090228
Ápr15
Április 15-én este 7-től a tűzraktérben (Budapest VI. ker. Hegedű u. 3. ) NCK előadás.
a spektákulum ingyenesen megtekinthető (ajánlott adomány: 300 ft)
jegyfoglalás: fantommajmok@gmail.com
a spektákulum ingyenesen megtekinthető (ajánlott adomány: 300 ft)
jegyfoglalás: fantommajmok@gmail.com
20081208
20081207
20081205
NCK | "szinopszis" - byH.Á.
Poliakoff drámája eredetileg két felvonásból áll. Felvonásonként 5-6 jelenet követi egymást, mindegyik másik helyszínen játszódik, egy autópálya mentén, az utazás közben bomlik ki a három központi szereplő Kevin, Charlotte és Nick viszonya. Közben derül ki, hogy Kevin és Charlotte egy szélsőséges eszméket hirdető szervezet friss tagjai, ez az első (közös) propaganda útjuk. Nick, a stoppos véletlenül kerül melléjük és próbálja megakadályozni, hogy a lányt hatalmukba kerítsék ezek a káros eszmék. Ám Charlotte megöl egy rendőrt, elindul lefelé a lejtőn. Kevin folyamatosan szembetegségéről beszél, megvakulása metaforikus, igazi elvakultság lesz.
Minket a történet politikai, szervezeti vonatkozása kevésbé érdekelt. Így ez a szál szimbolikussá válik előadásunkban, csakúgy, mint az utazás. Az eredeti történet szerint a 70es évek Angliájában vagyunk, de azt gondoltuk, hogy az ÚT lehet egy nő elméjében is, mint gondolatkísérlet, amiben eljátszik képzelt bűnei megvalósulásának lehetőségével. És történhet mindez persze ma is, hiszen a káros eszmék napjainkban is éppúgy lesnek ránk, mint bármikor. Az előadás 50-55 perce és a töredezett szerkezet tömör és ugyanakkor homályos fogalmazásra ad lehetőséget. A fontosabb pontok, lelkiállapotok így jobban kiemelődnek, előtérbe kerülnek. A néző képzeletére bízzuk a részleteket, úgy egészíti ki a történetet a maga számára, ahogy akarja. Éppen ezért az előadás alkalmas lehet etikai-erkölcsi viták kiindulópontjának, hiszen Charlotte dilemmáját átélni, átgondolni nekünk is tanulságos lehet.
Minket a történet politikai, szervezeti vonatkozása kevésbé érdekelt. Így ez a szál szimbolikussá válik előadásunkban, csakúgy, mint az utazás. Az eredeti történet szerint a 70es évek Angliájában vagyunk, de azt gondoltuk, hogy az ÚT lehet egy nő elméjében is, mint gondolatkísérlet, amiben eljátszik képzelt bűnei megvalósulásának lehetőségével. És történhet mindez persze ma is, hiszen a káros eszmék napjainkban is éppúgy lesnek ránk, mint bármikor. Az előadás 50-55 perce és a töredezett szerkezet tömör és ugyanakkor homályos fogalmazásra ad lehetőséget. A fontosabb pontok, lelkiállapotok így jobban kiemelődnek, előtérbe kerülnek. A néző képzeletére bízzuk a részleteket, úgy egészíti ki a történetet a maga számára, ahogy akarja. Éppen ezért az előadás alkalmas lehet etikai-erkölcsi viták kiindulópontjának, hiszen Charlotte dilemmáját átélni, átgondolni nekünk is tanulságos lehet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
